Az éjjel rosszul aludtam.
Felkeltem,bekapcsoltam a rádiót és azt mondta a hírolvasó, -sajnos csak a
 végét hallottam:

" ....gonosz átkot szórt a földre egy boszorkány....." 

Azt hittem valami tréfa, ma már tudom, hogy nem az volt.... 


Rohanó világunk már-már elviselhetetlen kavalkádjában nem vettem 
észre, hogy az a agyvelőt szeletelő éles ,elviselhetetlen monoton hang nem 
az amit mi emberek generálunk hanem a boszorkány konyhájában a tűz fölött 
zubogó vízben megkötözött  bepucok -akik egy az ember számára még nem 
felfedezett idegen faj. Úgy néz ki mintha ember lenne a különbség annyi, hogy nincs 
meg benne az, ami egy felnőtt emberben megtalálható. Hogy mi az?
 Én nem is tudom, talán úgy mondhatnám, hogy érettség, tapasztalat, fiatalság amiatt
 öli meg Őket, hogy mindez és a szeretet mely élteti az övé legyen. -Ott tartottam, 
hogy a bepucok a boszorkány konyhájában már félájultan a katarzis szélén 
önkívületi állapotban, sikító hangokat adnak ki.
Na ez volt, amit mi emberek nem vettünk észre. Azt hittük a vonat zakatolása az autók 
fékcsikorgása a motorok zúgása a folyók morajlása, de rá kellett ébrednem, hogy ez a 
hang nem más, mint a bepucok fájdalma melyet a gonosz boszorkány okoz azért, hogy fiatalságát, 
szépségét és a kapzsiságát kielégítse…..
Nos, elindultam, késztetést éreztem, hogy nyakamba vegyem a várost. 
Mentem, mentem és csak mentem addig amíg elérkeztem egy házhoz ahol
 ezek a hangok  felerősödtek. 

Követtem a hangot és egy nagy teremben találtam magam, ahol maga 
a boszorkány táncolt körbe-körbe a bepucok körül. Jóságosnak tűnt. 
Azt hittem először egy tündér, de valami a szemében megcsillant, mint egy 
lidérc úgy hasított belém a nézése.
Megbabonázott.
Táncolt, énekelt és közben varázsigéket mormolt hangosan. 
A bepucok azt tették, amit ő mondott, és ahogy Ő mondta nekik.
Eufórikus érzés kerített hatalmába és tudtam, éreztem nincs kiút, ott kell maradnom.....

 
folyt.köv.